A temérdek szétesős bicótúrás este közül talán a lellei az egyik legbrutálisabb. Körülbelül 3 éve Augusztus 6.án történt az eset. Azért tudom ennyire pontosan, mert ekkor van a születésnapom, amit természetesen minden évben egy jó agyhalállal ünneplek meg.

A rend kedvéért megemlíteném, hogy Huba, Levi, valamint Bögöly (Marci) társaságában tengettük kellemes tőtúrás (így hívjuk az évente megrendezésre kerülő Balaton kerülő bicótúránkat) napjainkat épp. Gábor és barátnője, Gyöngyvér már nem voltak velünk, ugyanis első nap Gábor megivott egymás után 8 Hellt, aminek következtében egy árok közepén találta magát önkívületi állapotban. Ezek után Gyöngyvér csónakot formált testéből, és a lenyugvó nap utolsó sugarai alatt megcsillanó Balaton vizén eltávozott szegény párával. Legalábbis a legenda így tartja, viszont, ha a realitás talaján maradunk, valószínűbb, hogy vonattal mentek. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy a történtek után jó pár napig nem láttuk őket.

Arra nem emlékszem honnan indultunk aznap (talán Siófok), de arra igen, hogy rekkenő hőség volt, ami már kora délután ipari mennyiségű alkohol elfogyasztására ösztökélt minket. Miután mindent szépen felszerkesztettünk a bringákra, útnak indultunk és csodával határos módon teljes épségben jutottunk el úticélunkig, a lellei sparig.  Itt hosszas gondolkodás után sikerült eldönteni, hogy mit vegyünk inni az estére. Én kirúgtam a hámból és megleptem magam szülinapom alkalmából 8 db különböző, korábban általam nem ízlelt sörrel, így elköltöttem egy kisebb vagyont teljesen fölöslegesen, ugyanis mindegyik szar volt. A vásárlás végeztével legurultunk a partra és megkezdtük az agypusztítást.

Épp naplemente volt, így arra gondoltunk, ha már ilyen szép látvány tárul a szemünk elé, miért nem isszuk magunkat rommá. Jó másfél- két óra alatt betermeltük a közösen vásárolt vodkát, amit öblítés gyanánt az indokolatlan mennyiségű sör követett. Szép lassan elfogyott minden, mi pedig kezdtünk kellően illuminált állapotba kerülni. Ahogy egyre közelebb kerültünk a delíriumhoz, jobbnál jobb ötleteink támadtak, köztük az, hogy másszunk be a már lezárt trambulinba. A csodás elképzelés kicsit később meg is valósult, azonban nem olyan sikerességgel, amilyenre például én előzőleg számítottam.
A trambulin egy kb. 2 és fél méter magas ráccsal volt körülvéve, amin sajnos kénytelenek voltunk átkászálódni, mielőtt belevethettük volna magunkat az önfeledt szórakozásba. A felfelé úton igazából semmi szokatlan nem történt, a probléma a túloldalon való lejutáskor jelentkezett, ugyanis én úgy gondoltam, lerövidítem az utat, és a rács tetejéről egyenest a trambulin területére vetettem magam.  A leérkezés a legkevésbé sem volt zökkenőmentes, így a térdem egy fájdalmas csattanás kíséretében találkozott az állammal (röviden izomból szájba rúgtam magam). Az akció eredménye minimum 1, maximum 3 letört fog, valamint egy másnap borzasztóan hasogató állkapocs.
Persze abban az állapotban nem éreztem a fájdalmat, így csatlakoztam a többiek életveszélyes trambulinpankrációjához. Felforduló gyomrok, összevert testek, földön heverő fogsor, semmi nem tántoríthatott el minket a féktelen zúzástól. Azonban civilizálatlan viselkedésünknek hála egy őrszerű tag észrevett minket, nyomban odacsörtetett a trambulinhoz, és véget vetett szórakozásunknak.

Úgy döntöttünk elég az állatias viselkedésből, irány a borfesztivál!
Így a további töménytelen mennyiségű alkohol gondolatától megvidámulva indultunk tova. Időközben Huba találkozott pár ismerős leányzóval, akikkel így mi is megismerkedtünk.
Aztán egy sötét folt következik. A következő emlékem, hogy épp enyelgek az egyik lánnyal, amikor megpillantok egy autót. Az autó fehér és kék volt, a kék részre pedig a következő volt írva: „rendőrség”. Szép lassan gurult a járgány, benne a két sünnel. Ez önmagában semmi problémát nem jelentett volna, viszont ahogy közelebb ért észrevettem még valamit. Maximum 10 méterre tőlem, az aszfalton egy ide-oda gördülő emberi test, vonaglásában kisebb nagyobb csorbákat ejtve küllemén. Ekkor a vergődő szerzet arcára pillantottam és Huba semmibe révedő tekintetét véltem felfedezni rajta. Először attól féltem, hogy a rendőrök játszi könnyedséggel áthajtanak a romokban heverő barátomon, azonban ez szerencsére nem következett be. Helyette megálltak és döbbent arccal kérdezték tőlem: „mit csinál a barátod az út közepén?”. Mivel előtte ezen nem volt időm gondolkodni, és elcsökevényesedett agyam hirtelen semmilyen racionális magyarázatot nem talált a jelenségre, a lehető leghülyébb választ adtam a teljesen helyénvaló kérdésre: „Megpihent”. Egyáltalán nem lepett meg a rendőrök reakciója, amely megvető és egyben goromba tekintet volt, valamint a következő parancs: „Akkor szedje össze nagyon gyorsan”. Már indultam volna, de végül nem is kellett segítség, Huba mindenki legnagyobb meglepetésére felállt és elment, a rendőrök pedig szó nélkül odébbálltak.

A rémisztő incidens után folytattuk utunkat a borfesztivál felé és valahogy el is jutottunk odáig. Rengeteg ember volt, egész jó hangulat, és ami a legfontosabb: végtelen mennyiségű bor. Mint kiderült az egyik lány szüleinek volt egy bódéja, ahol Huba egyik, Peti névre hallgató osztálytársa is dolgozott.  Mikor a kis faépítményhez értünk bemutatkoztunk neki, majd én megemlítettem, hogy épp szülinapom van, ezzel „rejtetten” utalva arra, hogy ugyan csináljon má’ nekem egy jó fröccsöt na. Peti alkotott is nekem egy pohár házmestert, majd számtalan másikat is.

Ittunk hát, mint a gödény, egyik fröccs jött a másik után, és rövid időn belül teljesen elveszett lelkekké váltunk ott a borfeszten. Kevés emlékeim egyike, mikor a 4 biciklivel valami érthetetlen okból kifolyólag egymás mellett álltunk és megpróbáltuk végrehajtani a bicón ülő kimerevített pacsit, ami ahhoz vezetett, hogy a lehető leglassabb tempóban, óriási csörömpölés és ordibálás közepette eldőltünk, mint egy kártyavár. A hely szűkössége miatt ez a baleset viszonylag nagy károkat okozott környezetünkben, emellett a fröccsöm is kiömlött, amit akkor óriási traumaként éltem meg

Következő emlékfoszlány, amikor a többiek szülinapom alkalmából próbáltak bevinni egy didibárba, viszont én órákon át tartó viták után sem óhajtottam bemenni. Mai napig kapom az ívet miatta, hogy milyen punci voltam.
Levi ekkor már nem volt ott. Állítólag elindult haza kétkeréken, ám félúton feladta a harcot, behajtott egy komfortosnak tűnő árokba, és békés álomba szenderült. A legenda szerint testéből kondát formált és átfűzte magát bicóján, eképp védelmezve azt az illetéktelen kezektől.
A night clubbos bohóckodásután még elmentünk az Y diszkóba, ami rettentő helynek bizonyult, mert csak buzik és hiperpigmentált vénasszonyok tartózkodtak benne. Szerintem maximum negyed óra után leléceltünk és elindultunk hazafelé.
Egész hihetetlen, hogy az utat sikerült megtenni minden sérülés nélkül, ugyanis lámpám nem volt, az út pedig nem volt kivilágítva, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag megtippeltem merre kell kanyarodni.
Végül hosszas keresgélés után megtaláltuk a sátrainkat és lefektettük alkohol által megfárasztott testünket.
Mondanom sem kell, hogy a másnap gyötrelmes volt.

Ezt az apró sztorit oly sokszor meséltem már el, és annyira unom, hogy szinte fizikai fájdalommal tölti el testemet minden újabb kiejtett szó, ami vele kapcsolatos. Ennek okán úgy döntöttem papírra vetem ezt a méltatlanul undorító, egyenesen gyomorforgató történetet, melynek főszerepében Gábor barátom és jómagam állunk, egy meghittnek kezdődő karácsonyt megelőző estén, amely végül botrányos véget ért.

Nagyjából December 21-22. lehetett, amikor Gáborral és Fannival, két újdonsült gimnáziumi pajtásommal úgy döntöttünk csinálunk egy saját kis karácsonyi ünneplést a Vörösmarty téren, néhány sültkolbász, forralt bor és egy üveg hubertus valamint pár sör társaságában. Mikor kiértünk a térre minden oly meghitt volt, senki nem gondolta volna, hogy az este kellemetlen meglepetéseket tartogathat családaink, barátaink, az ártatlan járókelők és saját magunk számára. Mindenekelőtt bekebeleztük az indokolatlan mennyiségű kolbászt, hozzá pedig elfogyasztottuk a forralt borokat és a köretként kapott sült zöldséget. Gyomrom állapota már ekkor olyan volt, mintha átvonult volna rajta egy birkacsorda, de sebaj, gondoltuk, majd jól fertőtlenítjük az üveg hubertussal és akkor majd minden szép lesz és jó.

Akkorjában nem feleseztünk, nem apróztuk el az efféle dolgokat. Fogtuk az üveget és húzóra, mint a vizet. Igazából nem emlékszem, hogy ez valaha vezetett volna jó eredményhez. Általában fekvő pozíció és másnap is hasogató gyomor és fejfájás követte ezeket az estéket. Eképp ittuk hát most is az alkoholt, amely méregként rágta át magát agyunkon, rothadó káposztát hagyva maga után. A hubertus után már kellően részegek voltunk, főleg, hogy Fanni nem volt hajlandó besegíteni, így az egész üveget kettőnknek kellett elpusztítani.

Ezután emberek közé merészkedtünk, ami mint később kiderült, rendkívül ostoba ötlet volt. Valójában nem sok emlékem maradt az este ezen szakaszáról. Fanni tudna mesélni, aki minősíthetetlen viselkedésünknek hála, nem mert minket tovább felvállalni és inkább bátran elfutott.
Miután végeztünk a Vörösmarty tér népének megbotránkoztatásával, úgy döntöttünk hazafelé vesszük az irányt. Fel is szálltunk a villamosra, ám ahogy haladtunk hőn szeretett otthonunk felé, kezdett bennem megérni a döntés, amit méltán nevezhetek életem egyik legrosszabbjának: vegyünk még piát. Gábort nem kellett  sokáig győzködni, azonban pénzünk nem volt, így a publikum számára nem megnevezhető forrásból szereztünk újabb muníciót, egy 3 csillagos metaxát.

Mivel nekem 11re haza kellett érnem és az óra már lassan csaknem a fél 11et ütötte kénytelenek voltunk sietni, így a valamivel korábban kért mcdonaldsos pohárba kiöntöttük a pokoli nedűt, (éppen belefért) majd ezt is húzóra, körülbelül 5 perc leforgása alatt megittuk.
Ami ez után következett, emberi szavakkal leírhatatlan. Gábor úgy döntött hazakísér, ez annyit tett, hogy egy emelkedőn kellett felsétálni nagyjából 5 percet, be az ajtón és kész, otthon vagyok. Az emelkedő alján még egészen konszolidált viselkedést mutattunk, azonban ahogy feljebb és feljebb jutottunk, minden egyes lépéssel veszítettünk emberi mivoltunkból és kezdtünk átalakulni zord ösztönök által vezérelt rémlényekké. Rövid utazásunk alatt porig romboltuk az utcát, irányíthatatlanná vált testünk épségét kockáztatva, fittyet hányva minden kockázatnak mutattuk meg a környék lakóinak mire képes egy undorítóan illuminált állapotban lévő ember. Mire elértük úticélunkat, az alkohol már teljesen átvette az irányítást. Nagyjából 5 percet vett igénybe amíg kúszva megtettük azt a 3 lépcsőfokot, amely elválasztott minket a várva várt ajtótól, majd további 5 perc alatt a 4 db kapucsengő közül sikerült kiválasztani a sajátomat és piff, megnyomtam a csengőt, ezzel gyakorlatilag aláírva a „halálos” ítéletemet.

Bejutottunk a lépcsőházba, ahol ordenáré ordibálás mellett becsöngettem a lakásba. Mindeközben Gábor megfáradt lábai pihentetésére vágyott, így gondolta leül az ajtó mellett leledző kis ülőkére. Legnagyobb bánatára az ülőalkalmatosság darabjaira hullott Gábor pedig pont a közepén nevetséges pozícióban feküdt és velőtrázó nevetést hallatott. Kisebbik húgom ajtót nyitott ám a kiábrándító látvány megtépázta gyermeki lelkét, ezért inkább sikítva elfutott, édesanyánkért kiáltva, aki mérhetetlen dühtől vezérelve kirontott szobája meghitt melegéből és egy brutális sallerral üdvözölt az ajtóban. Ezután betértünk a lakásba,ahol fogalmam nincs mi történhetett. Egy halvány emlékem van, amely azt ábrázolja, ahogy Gábor az üvegajtón át próbál távozni, ám nem veszi észre, hogy az bizony zárva van. Miután többedszerre ütközött az üvegnek szegény flótás, édesanyám úgy döntött marasztalja, ugyanis ilyen állapotban ember nem lehet utcán. Gábor nálunk tartózkodását a kanapé bánta, amelyen végighömpölygött egy jó adag hubertusban és metaxában áztatott kolbász, némi gyomorsav kíséretében.

Hogy velem mi történt arról tényleg halvány gőzöm sincs. A szemtanúk beszámolója alapján elmentem zuhanyozni, majd mikor anyám irdatlan csattanást hallott a fürdőszoba felől, úgy döntött megnézi életben vagyok-e még. Amit bent talált még a legvadabb elképzeléseit is messze felülmúlta. Ott feküdtem meztelenül keresztben a fürdőszobában és visítottam a röhögéstől. Szerencsére nekem erről semmiféle emlékem nincs, de meglehetősen bizarr látvány lehetett, ugyanis édesanyám sarkon fordult és úgy ott hagyott, mint a szart. Miután valami isteni csoda folytán sikerült lezuhanyoznom csonttörés és agyrázkódás nélkül, úgy döntöttem az ágy felé veszem az irányt, ezen a napon már úgysem teremhet túl sok babér a számomra. Bár lépteim bizonytalanok voltak erőltetett tempóban haladtam szobám felé, ám valahol félúton éreztem, ahogy rakoncátlankodni kezd a kolbász-sült zöldség-forralt bor-sör-hubertus-metaxa kombó a gyomromban és hopp, mikor már majdnem az ágyamhoz értem megindult a kitörés. Utolsó erőmmel és elszántságommal elrugaszkodtam a földtől, és egy gyönyörű félkör ívet leírva, vetődésből lehánytam keresztbe a falamat és az ágyamat, majd undorító művem közepébe csapódtam és azonnal elaludtam.

Másnap Gáborral szinkronban hánytunk a kanapén. A hajamba ragadt kolbászdarabok kiszedése egész nagy kihívásnak bizonyult. Szüleink közös megbeszélés alapján határozatlan idejű szobafogságra ítéltek.  A karácsonyt elbasztuk!